Az október 8-án debütáló Silver Pines a Silent Hill és a Flashback rémálomszerű fúziója rotoszkópos köntösben

Egy olyan városban járunk, amely egyszerre idézi a Silent Hill nyomasztó atmoszféráját és a Twin Peaks rejtélyes, álomszerű logikáját. A Silver Pines főhőse Red Walker, egy magánnyomozó, aki az eltűnt zenész, Eddie Velvet nyomába ered. A szokványosnak induló eltűnési ügy azonban gyorsan rémálomba fordul, amikor a kutakodást vérszomjas szörnyek hada kezdi akadályozni.

A játék egy oldalnézetes metroidvania, de jóval több annál, mint amit első pillantásra sejtet. Bár már korábban is hallhattunk a projektről, most végre kézzelfogható közelségbe került: a készítők egy játszható demót is kiadtak, és ami még fontosabb, megvan a hivatalos megjelenési dátum is. Október 8-án, az év leghátborzongatóbb hónapjának leghátborzongatóbb napján csaphatunk bele a nyomozásba.

Az alapfelállás ismerős lehet a műfaj rajongóinak, ám a Silver Pines már az első benyomások alapján is képes megcsavarni a sablonokat. A feszültség nem csupán a ránk törő lényekből fakad, hanem magából a közegből, a városka sötét titkokat rejtő utcáiból és a mindent átható, nyugtalanító bizonytalanságból. A fejlesztők ígérete szerint a történet és a játékmenet szorosan összefonódik majd, hogy a horror valóban a bőrünk alá kússzon.

Több mint egy átlagos metroidvania

A Silver Pines világa nem a megszokott, kétdimenziós síkon terül el, ahol csak jobbra-balra és fel-le mozoghatunk. Itt a játékos a mélység felé is halad, ami a térérzet teljesen új dimenzióját nyitja meg. A kezdőpontként szolgáló út menti büfétől fokozatosan jutunk el a távolban sejlő világítótoronyig, ami nem csupán díszlet, hanem valós, bejárható helyszín. Ez a fajta perspektíva-játék már önmagában is enyhe szédülést és nyugtalanságot kelt, mielőtt az első szörnyeteggel találkoznánk.

A korábbi játékbemutatók során a fejlesztők egy Team17 eseményen engedtek betekintést a program első órájába. Ott derült ki, hogy a Silver Pines nem csak a hátterek tekintetében játszik a térrel. A játékmenet folyamatosan fenntartja azt az érzést, hogy a világ sokkal nagyobb és veszélyesebb, mint amit a képernyőn látunk, és a láthatár mögött igazi, hús-vér rettenetek leselkednek ránk. A térhatású megközelítés így nem puszta látványelem, hanem a horror szerves része.

A zsánerrajongók számára ez egy üdítő eltérés a klasszikus metroidvania formulától. Míg a Castlevania vagy a Metroid pályái elsősorban szélességükben és magasságukban hatalmasak, addig itt a mélység adja a felfedezés valódi ívét. A játékos nem csak a térképen halad előre, hanem folyamatosan egyre beljebb és beljebb süllyed abba a sötét, korhadó valóságba, ahonnan talán nincs is kiút.

A valóság és a rémálom határán

A Silver Pines vizuális világa azonnal magával ragad és taszít egyszerre, köszönhetően a lenyűgözően kivitelezett rotoszkóp technikának. Ez az eljárás, amely során a művészek valódi videófelvételeket rajzolnak át, különös, már-már kísérteties valószerűséget kölcsönöz a kétdimenziós animációnak. A mozdulatok emberiek, mégis van bennük valami hátborzongató, ami azonnal a ’90-es évek klasszikusai, mint a Prince of Persia vagy a Flashback világát idézi fel.

Ez a fajta animáció azonban nem csak a nosztalgiáról szól. A modern, részletgazdag rotoszkóp, hasonlóan Richard Linklater A Scanner Darkly című filmjéhez, képes elérni azt a bizarr hatást, hogy a néző bőrén mászni kezd a hideg. A valós felvételek tökéletesen lekövetett mozgása és a rajzolt grafika disszonanciája a hátborzongató völgy jelenség szélére sodorja a játékost – ami egy horrorjáték esetében kifejezetten kívánatos érzés. A fejlesztők zseniálisan használják ki ezt a feszültséget a valóság és a fikció között.

A Wych Elm csapata még tovább fokozza ezt a hatást azzal, hogy a stáb tagjai személyesen is „megjelennek” a játékban. Minden fejlesztő egy-egy karakter modelljéül szolgál, így valami nagyon is személyes csorog át a virtuális világba. Különösen nyugtalanító lehet szembesülni a ténnyel, hogy a melletted ülő, mosolygós arcú alkotó a képernyőn épp egy meggyötört, rémült horrorfigura képében tűnik fel. Ez a fajta önreflexív gesztus a halálra rémült ember valódi arcát vetíti a képernyőre, ami garantáltan a bőrünk alá mászik.