A Dead as Disco korai hozzáférése váratlanul pótolja a Hi-Fi Rush és Arkham hiányát

Bevallom, a szívemnek még mindig fáj a Hi-Fi Rush körüli bizonytalanság. Hiába mentették meg Tango Gameworks-öt, egyelőre senki nem tudja, mikor kapunk új részt abból a tökéletesen félresikerült, zseniális játékból. Szerencsére a ritmusjátékok szerelmeseinek nem kell teljesen üres kézzel várakozniuk, hiszen megjelent a Dead as Disco korai hozzáférésű változata, ami pontosan azt a lüktető, stílusos űrt hivatott betölteni, amit a Hi-Fi Rush hagyott maga után – és valami egészen meglepőt is belekever.

A Dead as Disco már az első pillantásra olyan, mintha Suda51 őrült elméjéből pattant volna ki. A főhős, Charlie Disco egy az egyben olyan, mint egy bolhapiacos Travis Touchdown – tiszteletlen, pimasz és hemzseg a fekete humorban. A játék pedig pontosan ezt a szellemiséget lovagolja meg, miközben a No More Heroes lendületes, húsba vágó akcióját ötvözi egy másik, elsőre talán szentségtörésnek tűnő inspirációval. Mert a Dead as Disco ugyan leginkább egy 3D-s verekedős játéknak tűnik, ahol minden ütést a háttérben szóló zene ritmusára kell kivitelezni, de valójában a Batman: Arkham sorozat szelleme is ott lebeg felette.

Aki játszott már az Arkham játékokkal, pontosan tudja, hogy a Harley Quinn és társai elleni harcokban volt valami megmagyarázhatatlan, szinte zenei ritmus. A Dead as Disco ezt az érzést fordítja le szó szerint: itt a hárítások, a kitérések és a befejező mozdulatok mind vizuális és auditív jelzésekre épülnek, és a játék könyörtelenül megköveteli, hogy a zene ütemére reagálj. Ez a fajta mechanika elsőre talán erőltetettnek hangzik, de a gyakorlatban olyan természetesnek hat, mintha az Arkham játékok harcrendszerét mindig is erre a keresztezésre szánták volna.

A tanulási görbe buktatói és a demó ígérete

Őszinte leszek: a demó kézbe vétele után az első néhány perc maga volt a káosz. Nem vagyok zenész, és a felcsendülő popslágerek – köztük Michael Sembello Maniac és az Europe The Final Countdown című örökzöldjei – sem segítettek azonnal ráérezni a ritmusra. A harcok eleinte dadogósra sikerültek, és néha azt éreztem, hogy karakterem inkább táncol, mintsem bunyózik, ami valljuk be, nem mindig előnyös egy verekedős játékban. A tempó megtalálása komoly koncentrációt igényel, és a játék nem bocsát meg könnyen, ha a játékos elcsúszik a ritmustól.

A kezdeti nehézségek ellenére azonban a Dead as Disco már a demóban is megvillantotta, miért érdemes kitartani mellette. Ahogy egyre jobban belejöttem, a harcok egy idő után valóban azzá a transzszerű, zsigeri élménnyé váltak, amit a hasonló hibrid műfajok ígérni szoktak. Az ütések és a hárítások egyre pontosabban simultak a zenei alapokra, és lassan kezdtem megérteni a fejlesztők azon állítását, miszerint ez a játék egy különleges fúzió. Persze az is igaz, hogy a korai hozzáférés pont arra való, hogy ezeken a finomhangolási problémákon javítani lehessen.

A fejlesztőcsapat ígérete szerint a teljes verzióra sokat fognak csiszolni a harcrendszeren, ami mindenképpen bizakodásra ad okot. A demóban tapasztalt enyhe lomhaság és a ritmusváltások közötti nehézkesség remélhetőleg eltűnik, és a végleges játék már egy sokkal feszesebb, azonnal magával ragadó élményt nyújt majd. Addig is a korai hozzáférés lehetőséget ad arra, hogy a közösség visszajelzései alapján formálódjon a játék, ami egy ilyen rétegműfajnál különösen fontos szempont.

Csináld magad DJ-pult és a hosszú távú potenciál

A Dead as Disco talán legizgalmasabb és legambiciózusabb újítása a saját zenei számok integrálásának lehetősége. A játékhoz ugyanis tartozik egy beépített szerkesztő, amely segítségével a játékosok gyakorlatilag bármilyen zenei fájlt betölthetnek, és manuálisan meghatározhatják a percenkénti leütésszámot. Ez a funkció elméletileg végtelen újrajátszhatóságot és személyre szabhatóságot ígér, hiszen a bunyók a saját zenei ízlésünkre szabhatóak. A demó alapján a szerkesztő meglehetősen mélyre nyúlik, bár bevallom, nekem nem volt türelmem teljesen kiismerni a csínját-bínját.

A funkcióban rejlő potenciál óriási, és szinte hallani a YouTube-videósok és a kreatív játékosok ujjongását, ahogy a legváratlanabb zenei alapokra püfölik szét ellenfeleiket. Az alapjáték által kínált, kissé „apu-rockos” licencelt zenéknél ez a szabadság friss levegőt jelenthet, és biztosítja, hogy mindenki megtalálja a saját tökéletes harci ritmusát. Ez a hozzáállás tökéletesen illeszkedik a játék egyébként is meglehetősen eklektikus és lázadó szellemiségéhez.

A Dead as Disco tehát egy ígéretes, bátor kísérlet, amely egyszerre próbálja meglovagolni a Hi-Fi Rush által felkeltett ritmusjáték-éhséget és újraértelmezni az Arkham-sorozatból ismert harcrendszert. Bár a korai hozzáférés még magán viseli a csiszolatlan drágakövek egyenetlenségeit, a koncepció és a hosszú távú szórakoztatás lehetősége vitathatatlan. Aki teheti, mindenképpen tegyen vele egy próbát, hiszen az ilyen merész hibridek ritkán bukkannak fel a játékiparban – és ki tudja, lehet, hogy pont egy ilyen őrült ötletből születik a következő nagy kedvenc.