4 közkedvelt játék, amelyek nem igazán érdemlik meg a legendás státuszukat

A videójátékok világában gyakran előfordul, hogy egy-egy cím a felhajtás, a nosztalgia és a rajongói lelkesedés révén eléri a csillagokat. Vannak olyan címek, amelyeket mesterműként tisztelnek, még akkor is, ha a valóságban csupán átlagos alkotásokról van szó. A rajongók dicshimnusza elhomályosítja a játék apróbb hibáit, és a röpke csodálat pillanatai örökre beivódnak a kollektív emlékezetbe. Ám nem mind arany, ami fénylik.

A népszerűség és a kritikai elismerés nem mindig jelenti a valódi minőséget. Számos szeretett játékot nem a tényleges játékmenetéért vagy a hosszú távú élményéért dicsérnek, hanem azért, amilyen lehetne, vagy egyszerűen a megfelelő időben jelent meg. Közelebbről szemügyre véve azonban gyakran kiderül, hogy a játékokban rejlő sekélyes mechanikák vagy technikai hiányosságok jelentősen rontják az élményt. A játékosok sokszor összetévesztik a bájosságot az igazi játéktervezési mesterséggel, és így kerülnek a talapzatra olyan címek, amelyek hírneve talán nem is annyira méltányolt. Vessünk egy kritikus pillantást néhány, széles körben imádott játékra, amelyek legendás státusza talán inkább érzékelésünk, mint a valóság kérdése.

Az alábbiakban bemutatunk négy olyan népszerű játékot, amelyeket sokan tökéletesnek tartanak, de közelebbi vizsgálat után kétséges, hogy valóban megérdemlik-e ezt a címet. Mindegyikről részletesen elmeséljük, mi teszi őket látszólag lenyűgözővé, és mi az, ami miatt valójában nem érik el a legmagasabb kategóriát.

Fallout New Vegas

A Fallout: New Vegas-ot gyakran emlegetik a történetvezérelt RPG-k csúcspontjaként, olyan játékként, amely minden kritika felett áll. Az elágazó történetvonalai és emlékezetes frakciói minden bizonnyal mély nyomott hagynak a játékosokban. A jelentőségteljes döntések ígérete és egy élő, lélegző világ csábítja a rajongókat, akék költőien éneklik a játék dicsőségét. A küldetések gyakran többféle megközelítést kínálnak, és a posztapokaliptikus környezet gazdagon kidolgozottnak tűnik. Elméletben mindaz, amit egy RPG-nek lennie kellene: egy olyan játék, amely óráknyi magával ragadó szerepjátékot és erkölcsi döntéshozatalt kínál.

A gyakorlatban azonban a játék egy összecsapott, bizonytalan szerkezet. A technikai instabilitás tombol, a hibák és szembetűnő glitchek tarkítják a játékélményt. A harc meglehetősen fapados és csiszolatlan, a játékosok olyan mechanikákkal küzdenek, amelyek évtizedekkel ezelőttről származhatnának. A küldetések néha megszakadnak apróbb hibák miatt, és a világban való eligazodás gyakran inkább frusztráló, mint szórakoztató. A New Vegas iránti tisztelet inkább az általa felvázolt ötletek körül forog, mintsem a kivitelezés minősége körül. Aki hajlandó a nosztalgiafüggöny mögé nézni, az számára ez a játék kevésbé tökéletes klasszikus, inkább egy ambíció és báj által összetartott kultuszcím.

Legendás státusza sokkal inkább annak az ígéretnek köszönhető, amilyen lehetne, nem pedig annak, amilyen valójában. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy alapvetően csupán egy átdolgozott Fallout 3-ról van szó, friss festéssel.

Black Myth Wukong

A Black Myth: Wukong-ot az akciójátékok következő mérföldkövének kiáltották ki, olyan látványvilággal, amely más játékokat elavultnak érzékeltet. Képregényes boss harcai és mitológiai környezete egy olyan nagyságrendet sugall, amelyhez kevés cím mer hozzányúlni. A játékosokat elkápráztatták a trailerek és a korai felvételek, forradalmi élményt várva mély mechanikákkal és innovatív rendszerekkel. A játék körüli felhajtás óriási, és egy pótolhatatlan fejlődésként írják le a soulslike műfajban.

Ha azonban egy lépéssel hátrálunk a látványosságtól, az illúció hamar szertefoszlik. A harc meglepően sekély, minimális build variációt kínál, és kevés ösztönzést nyújt a stratégiai kísérletezésre. A boss harcok, bár drámaiak, ismétlődő mintákat követnek, amelyek idővel kiszámíthatóvá válnak. A felfedezés, bár vizuállen lenyűgöző, nem jutalmaz értelmes felfedezésekkel, és az állítólagos mély mechanikák keveset tesznek azért, hogy megkülönböztessék az egyes találkozásokat. A Black Myth: Wukong tagadhatatlanul ambiciózus sok értelemben, ám a tartalom nem igazán ér fel a hype szintjére.

A játék teljes mértékben túlértékelt, megjelenéséért dicsérik inkább, mint valódi forradalmi játékmenetéért, és emlékeztetőül szolgál arra, hogy a látvány és a marketing mesterséges legendákat tud teremteni, még mielőtt egy játék megérdemelné azt.

The Legend of Zelda Breath of the Wild

A Breath of the Wild-ot forradalmi nyílt világú élményként ünnepelik, amely újradefiniálta a játékkonszol generációját. A hagyományos Zelda formulától való eltérést szüntelenül zsenialitás bizonyítékaként hozzák fel. A játékosokat bátorítják, hogy fedezzék fel a világ minden szegletét, kísérletezzenek a fizikai alapú rejtvényekkel és kreatív módon oldják meg a kihívásokat. A játék jutalmazza a kíváncsiságot és a felfedezést, és a méretérzete verhetetlen számos kortárs nyílt világú cím mellett.

Mégis, az állítólagos szabadság nagyrészt illúció, füst és tükrök műve. A harc egyszerű és olykor kifejezetten idegesítő, hiányzik belőle az igazi stratégiai mélység, így a játékosok kénytelenek ismétlődő taktikákra hagyatkozni a győzelem érdekében. A fegyverek törékenysége folyamatosan megzavarja a felfedezést, és inkább frusztrálóvá, mint szórakoztatóvá válik, mivel állandó eszközkezelésre kényszerít a folyamatos kaland helyett. A világ számos területe, bár festői, üresnek vagy újrahasznosítottnak tűnik, és a mechanikák nem tartják be az ígéretet a teljesen nyitott és reagáló környezetről.

A Breath of the Wild tagadhatatlanul ambiciózus, ám a hírneve messze meghaladja azt, amit a játékmenetben nyújt. Legendás státusza annyira köszönhető a The Legend of Zelda sorozat iránti érzékelésnek és a szabadság romantizált elképzelésének, mint az értelmes mechanikai innovációnak.

Animal Crossing New Horizons

Az Animal Crossing: New Horizons-ot a lényegében kényelmes játék mintájának tekintik, egy olyan globális jelenségként, amelynek bája szinte egyetemes. Társas vonzereje, végtelen testreszabási lehetőségei és esztétikai dizájnja egy olyan kulturális pillanatot teremtett, amely sérthetetlennek tűnt. A játék tökéletes időben jelent meg, amikor a játékosok kényelmet és kapcsolatot kerestek, és azonnali kulturális mérföldkővé vált. A rajongók életmegváltoztató élményként dicsérik, olyan címként, amely képes csillapítani a stresszt, miközben végtelen kreativitást és társas kapcsolatot biztosít.

A valóságban azonban a játék bájos, de megdöbbentően sekély. A napi feladatok, mint az erőforrások gyűjtése, a halászat és a dekorálás gyorsan monotonná válnak, és kevés értelmes fejlődés vagy hosszú távú elköteleződés figyelhető meg. Az évszakos események, bár aranyosak, ritkán változtatják meg jelentősen a játékmeneti hurkot, és a társas interakció inkább csak felület, mintsem a játékmenet mélységének forrása. A lakhely testreszabására használt tárgyak nagy része nem is használható a hagyományos funkciójában. Valójában a legtöbb elhelyezhető tárgy statikus és csupán a megtekintésre szolgál.

Legendás hírneve inkább a tökéletes megjelenési időzítésnek köszönhető, mintsem a tartós játékminőségnek. Az New Horizons kétségtelenül elragadó kis adagokban, de nem érdemli meg azt a talapzatot, amire sokan helyezték, és óvatos példaként szolgál arra, hogy a népszerűség hogyan emelheti a stílust a tartalom fölé.

Forrás: ComicBook.com ↗̱